2.rész.Legjobb barát

Mélyen a szemükbe néztem, majd zokogva elkezdtem szaladni.
-Alex!!! - hallottam a barátnőm hangját
-Hagyj! - kiabáltam vissza sírva
Nem tudom merre, csak futottam. Lehet, hogy a hotelhez kellet volna mennem, de még az utat sem figyeltem. Egy parkban voltam amikor nekiütköztem valakinek...

*Liam szemszöge*

-Ti barmok! - szóltam a srácoknak
Alex elrohant, a barátnője pedig felénk fordult.
-Ezt nem kellett volna. Nem tudjátok milyen érzékeny. Nem tudjátok, hogy mennyire odavan értetek. Nem tudjátok, hogy ha valaki valami rossz szót mert szólni rólatok, azonnal vitatkozni kezd, majd otthon kisírja magát. Gratulálok! Legyetek büszkék magatokra! Most elrohant és azt sem tudom hova, mert a hotelbe biztos nem. Én csak örömöt akartam neki okozni, hisz évek óta erre várt, de ti ... nagyot csalódtam bennetek fiúk.
-Betty, - szólalt meg Zayn - segíthetünk megkeresni? - nézett megbánóan
-Nem! - mondta határozottan - nem ismeritek. Ha valaki ilyen szinten megbántja akkor nem bocsájt meg neki csak úgy, még akkor sem ha a példaképéről van szó. - mondta dühös tekintettel
-Példakép? - kérdeztük egyszerre szomorúan a srácokkal
-Igen. Mindig ezt hajtogatta nekem : "A One Direction több mint egy banda! Harry megtanított arra, hogy csináljam azt ami boldoggá tesz, és ne érdekeljen hogy ki mit mond. Louis megtanított arra, hogy élvezzem az életet és legyek önmagam. Niall megtanított arra, hogy nem baj ha más vagyok, és azt, hogy nevessek mindenen. Liam megtanított arra, hogy SOHA ne adjam fel az álmaimat. És Zayn...Zayn megtanított arra,hogy nézzek szembe a félelmeimmel."
-Hát... - próbáltam megszólalni, de nem ment mivel a szemeim könnyesek voltak és próbáltam nem elsírni magam
-Borzasztóan érzem magam. - nyögte ki Zayn
-Én is. - mondták egységesen a többiek
-Nem kell. De ha már örültetek annak, hogy elmegyünk legalább mondhattátok volna halkabban is. - mondta majd szó nélkül elment.

*Alex szemszöge*

-Elnézést. - mondtam a földet nézve
-Semmi baj, az én hibám. - mondta egy rekedtes hang
-J - Josh? - lepődtem meg
-Igen. Rajongó? - kuncogott
-Olyasmi. - motyogtam
-Ohh...és miért sírsz? - kérdezte
-Nem fontos. - néztem továbbra is a földet
-Ha egy rajongó sír, az nem lehet nem fontos. Amúgy, hogy hívnak?
-Alex. - mondtam
-Mintha láttalak volna a koncerten.
-Igen... - sóhajtottam egy nagyot
-Talán az a baj?
-Hát...
-Értem. Mondtak valami bunkót a többiek?
-Igen. Nagyot csalódtam ma, de semmi baj, megszoktam.
-Beülünk valahova egy kávéra, vagy valami? - kérdezte
-Tényleg ne haragudj Josh de vissza szeretnék menni a hotelba. Holnap délben indul a gépem, és a barátnőm is biztos keres már.
-Elvigyelek?
-Azt megköszönném.
Josh elvitt a hotelig, ahol megpillantottam Bettyt.
-Betty! - rohantam oda hozzá
-Alex! - ölelt át azonnal - Már úgy aggódtam!
-Feleslegesen. Épségben "haza" értem, hála Joshnak.
-Josh? - kérdezte meglepetten
-Igen, Josh. - jött oda mellém nevetve az 1D dobosa
-J - Josh!! - bökte ki Betty
-Elmeséled nekem, hogy miért volt szomorú Alex? Mert ő nem akarta.
-Szerintem kérdezd meg a drága barátaidat. Mármint...bocsi, hogy így beszélek, de nagyon haragszom rájuk. - mondta Betty
-Hát akkor én megyek is. Remélem még találkozunk. - mosolygott Josh
-Egyszer mindenképp. És üdvözöljük a barátnődet! - mondtam
-Megmondom neki. Sziasztok! - ölelt meg minket a One Direction dobosa
Josh elment, Bettyvel pedig felmentünk a szobánkba. Gyorsan lefürödtem majd hamar elaludtam. Másnap reggel felkeltünk összepakoltunk és kimentünk a reptérre. A repülőutat végigaludtam. Senkihez sem szóltam. A szüleimet átöleltem majd felmentem a szobámba és a sok posztert bámultam a falamon.
-Alex.. - nyitott be anya
Az oldalamra fordultam, jelezve, hogy nem szeretnék vele beszélni, majd hallottam ahogy becsukódik az ajtó. Folyamatosan a tetoválásomat néztem, amit 3 hete csináltattam.

Talán így kellet volna tennem. Talán erős kellett volna maradjak de nem ment. Próbáltam, de egyszerűen nem ment.
Napok teltek el így, hogy nem beszéltem....SENKIVEL...
Az egyik reggel épp a konyhában voltam, amikor csengettek. Betty is ott volt . Nem hagyott magamra egy pillanatra sem. Tudta, hogy úgysem szólok hozzá, de azt is tudta, hogy szükségem van rá. Kinyitottam az ajtót. Szemeim megteltek könnyekkel, úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, majd elkiabáltam magam.
-Betty!!! - és azonnal felrohantam a szobámba

*Betty szemszöge*

-Hát ti? - lepődtem meg
-Mi bocsántot szeretnénk kérni.
-Ugyan minek? Talán nem azért mert a legjobb barátnőm három napja egy szót sem szólt senkihez? Talán nem azért mert még a kaját is alig nyomja le a torkán naponta egyszer? Talán nem azért mert a szíve apró darabokra tört? Ugyan..-fakadtam ki magamból
-Nos... - kezdték el
-Gyertek be! Amanda néni!! - szóltam Alex anyukájának
-Tessék kicsim? - jött ki a konyhából - Áhh....értem! Menj fel hozzá. - szólt kedvesen
Felmentem Alex szobájába és mit láttam? A sarokban gubbasztott és sírt.
-Hééy!! Nehogy már 5 barom miatt bánkódj. Gyere le, olvass be nekik és élj! Tudod azt a közös tetoválást nem hiába csináltattuk. - nyújtottam felé a karomat.

*Alex szemszöge*

Megpillantottam Betty csuklóján a "Stay Strong" feliratot és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.
-Végre! - ölelt át a "testvérem"
-Hát akkor, azt hiszem, hogy ideje beszélnem velük. - sóhajtottam majd közösen lementünk a nappaliba ahol a fiúk vártak ránk.
-Alex! - mondták egyszerre bánattal a hangjukban...